…De ne rohanjunk előre, “nekem elveim vannak”! Először is, valamelyik top-up során lecseréltem a Dildón a gyári slot-in olaj filter házat rácsavarósra, a hőcserélőt meg egy újabb (jobb, szebb, kevésbé rozsdás) kiadásra. Ez eleve lehetővé tette azt, hogy ha akarok egy olajhűtőt, akkor egy közbetét beszerelésével le tudok ágaztatni az olaj körről. Mivel a jól látható jelek ellenére sem vagyok teljesen kretén, csak termosztátos hűtőben gondolkoztam, mert egyrészt nem akartam, hogy az autó fél év alatt melegedjen be, másrészt az üzemi hőfoknak 100-110 fok között kéne lennie, nem 90 fok alatt.
Az elképzelés az volt, hogy veszek egy bazinagy kínai hűtőt, és egy Mishimoto termosztátot, mert abból egy kínaira mégsem bíznám rá az életem. Be is szereztem az alkatrészeket, a kínai hűtőt kitben, kínai termosztáttal, csicsa AN10-es csövekkel. A Mishimoto termosztáthoz vettem egy 93 fokos és egy 85 fokos betétet, gondoltam, majd egy kis tesztelés után eldöntöm, hogy melyik lesz jó. A SZENT CÉL az lenne ugye, hogy idén kijussak legalább egy pályanapra, és ne tréleren jöjjön vissza onnan az autó, hanem lehetőleg a saját lábán. A pályanap felé vezető út első durva mérföldköve a hűtő volt, így el is kezdtem a beépítését. Méghozzá otthon, mert nagyon felkészültnek éreztem magam.
Fúró – pipa!
Flex – pipa!
Satu – ….
Ebből kifolyólag fél óra múlva már a műhelyben gyártottam a felfogató konzolt a hűtőnek. Nem szaporítom, az első nagy szopórollerig tartó folyamat képei:
Nem tudom, látszik-e a galéria neve, de nem véletlen, hogy a “Térdre, imához!” örök érvényű szólásra esett a választásom. Ez lett ugyanis a részeredmény:
Ott rohadjon meg az egész szar, hogy nem fér el. Ennyit a hosszas tervezésről. Mindegy, gondoltam, felteszem a misimókus termosztátot. Egy autó van csak az egész világon, amire nem megy fel, ez pedig az én mazdám. Közben akkora disznóolat csináltam magam körül, hogy szerszámokon, alkatrészeken és kábelkötözők hamvain tapostam. Full bukó volt az egész sztori, ott is hagytam a p*csába. Drága hitvesem kérdésére, hogy “Már kész is vagy?” egy rövid “Nem.” volt a válasz, majd hozzátettem, hogy mától egy előreláthatatlan jövőbeli időpontig a Dildó a garázs közepén tölti tétlen hétköznapjait.
Másnap meggyőztem magam arról, hogy az irány jó, csak az alkatrészek rosszak (mi más lehetne rossz, ugye), egy kedves barátom pedig megkérdezte, hogy vajon mi a gyököt akartam lehűteni egy 24(!) soros olajhűtővel, nem lenne-e jobb egy 13 soros. Nem, nem tudom mit akartam. De, jobb lenne. Valszeg annyira bennem volt az Rx-ek bazinagy hűtője, hogy el sem tudtam képzelni, hogy egy 13 soros hűtő elég lehet. Pedig kb. csak ki kellett volna számolni.
Pár nap standby, rendeltem egy eredeti mocal hűtőt (méreteiben a magasságot leszámítva a kínai hűtő tökéletes mása), és egy eredeti mocal termosztátot, 93 fokos betéttel. Bár a mocal elvileg nem szar márka, azért leteszteltem, hogy nyit-e rendesen:
Nyit hát, 93 fokon elkezd mocorogni, 98-100 fokon pedig teljesen nyitott.
Innentől egészen jól mentek a dolgok, akkor mentem csak még egy nagyobb kört azon a bizonyos rolleren, amikor az AN10-es csöveket kellett volna rögzíteni, mert a rohadékok nem nagyon akartak elférni a hőcserélő vízcsöveitől. Így történt, hogy nyomtam egy hőcserélő bypass-t, azaz a vízkör immáron független az olaj körtől, márhogy termodinamikailag. Mondjuk remélem minden tekintetben független lesz a két kör egymástól, amíg világ a világ.
A hőcserélő különben nem buta dolog, gyorsabban melegszik be az autó, elvileg a vízkör hűti az olajat, egy gyári autón szuper ötlet meghagyni. Az, hogy egy átalakított autón milyen hatékonysággal hűti a 104 fokos vízkör a 120 fokos olajkört, az jó kérdés. Most már soha nem is tudom meg, mert a hőcserélőt kikerültem, az olajkörnek meg külön hűtője lett. Íme a képek:
Az utolsó kép a melegítés teszt előkészítése. 😀 Azon túl, hogy a végeredmény baromi jól néz ki, most már sikerül az olajat folyamatos b*szatás közben is 100 és 110 fok között tartani. Egy lépéssel közelebb ahhoz a bizonyos pályanaphoz. 😉
